Hangjegynyom. Ősbemutató: Zombola Péter Kamaraszimfóniája a Müpában
Fiatal magyar zeneszerző művének ősbemutatója volt a Művészetek Palotájában szombat este: a Concerto Budapestnek és Keller Andrásnak, a zenekar vezetőjének ajánlott Kamaraszimfóniát Zombola Péter, a huszonkilenc éves alkotó.
Az öttételes, kizárólag vonós hangszerekre írott mű a koncert legelején hangzott el, és rögtön elvarázsolt bennünket. A nem-kísérletezés nagyszerűsége – jutott eszünkbe már az első tétel után. Zombola engedte, hogy az elmerengés magával ragadja, és nem engedett a szinte „kötelezővé” vált útkeresésnek, amely szerint valamiképp a szférák zenéjét kell kutatni csaknem lejátszhatatlan és minél furcsább hangzásokkal, obligát hegedű- és fuvolanyikorgatással meg a többi hasonlóval. A Kamaraszimfónia egyszerűségében is ötletes moll-dúr feszítésfeloldásai egészen megkapók. Például a harmadik tétel: a szinte a megállásig lelassított taktusok, az egymásra felelő szólamok, a húrokon épphogy csak elsikló vonók szinte némasággá lefokozott zenét adnak. Keller András nem is taktíroz, csak beinti a szólamokat – az idő egyszer csak megállni látszik. A suttogó hangszerek egymásba sóhajtását a negyedik tétel rohanása követi: itt – nehezen magyarázhatóan – eszünkbe jutott Vivalditól a Nyár gyors tétele, bár természetesen ég és föld a két stílus, mégis: a két tétel nyelvezete, nyersesége valahol összeér. És ha már hasonlatok: a szerző korábbi nyilatkozataiban megemlítette Arvo Pärtet és Schubertet, mint akik hatással voltak e muzsikájára. Végső soron azonban haszontalan a párhuzamok keresése: Zombola Péter Kamaraszimfóniája önállóan is megállja a helyét. Elgondolkodtat, megállítja az időt, elemel a világtól – és voltaképpen ez lenne a zene célja. A megajándékozott Concerto Budapest pedig remekül tolmácsolta az újdonságot, a helyenként nehezebb részeket is kiválóan megoldva.
A következő darab Prokofjevtől az I., D-dúr hegedűverseny, a fiatal, külföldön is ismert és elismert Baráti Kristóffal, aki Lady Harmsworth elnevezésű Stradivariusával érkezett. A kortárs suttogást felváltotta a korai huszadik századi lírai modern: az első tétel különös párosításaitól – hárfa játszik a szólóhegedű alá – a második tétel dadogós zenei anyagán át – amely a szólóhangszer üveghangjaival van tele – a harmadik tétel talán kissé francia késő romantikus ízéig, a végén szép, kitartott pillanattal nem is olyan könnyű, mint elsőre tűnhet. Baráti Kristóf kiemelkedően játszott, az igényesebb részeket is látható könnyedséggel szólaltatta meg, de egy kis feszültség mintha ott bujkált volna benne – tudomásunk szerint először lépett fel közönség előtt ezzel a darabbal. Nincs miért aggódnia, egy-két halkabbra sikerült rész mellett is csodásan szólt, a zenekarral együtt. Ráadásként két Bach-partitatételt hozott, mit mondjunk: elegancia, kellem és báj, ahogy szóltak.
A szünet után jött a neheze, Sosztakovics pompás X. szimfóniájával. A sztálini hisztériák által nem kímélt szerző nyilván fellélegzett Dzsugasvili elvtárs halálát követően: második indexre kerülése utáni első nagy bemutatója volt a X. szimfónia premierje 1953 decemberében. A fellélegzés – a finálé grandiózus, groteszkből kinövő optimizmusa – mellett a vissza-visszatérő kétségbeesés, magány és tépelődés is erősen jelen van: az elmerengő, bánatos nyitótételben például. Keller András és a Concerto Budapest ismét kihasználta a Müpa hangversenytermét mint gigantikus hangszekrényt, néha bizony megrendült a dobhártyánk egy-egy hangosabb résznél. Viszont legalább ahol kell, megfelelő melankóliával, avagy indulattal játszották ezt az V. szimfóniához mérhető erejű művet.
Zsiray-Rummer Zoltán
eredeti cikk: http://archivum.magyarhirlap.hu/kultura/lady_harmsworth_es_a_sohajtozas.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése