MAGYAR RÁDIÓ - REQUIEM

MAGYAR RÁDIÓ - REQUIEM

 

2012-04-19 15:35:52

A Magyar Rádió Ének- és Zenekarának hangversenye

Kolonits Klára, Ócsai Annamária, Megyesi Zoltán, Czikora István, Fried Péter - ének,

Vez. Tihanyi László, Vajda Gergely, karig. Somos Csaba

Olasz Kultúrintézet (március 23.)

Molnár Szabolcs kritikája

Két monumentális koncertmise szerepelt a Magyar Rádió együtteseinek legutóbbi hangversenyén. Zombola Péter ősbemutatóként elhangzó gyászmiséjét Tihanyi László, Schubert Esz-dúr miséjét Vajda Gergely vezényelte. A lelkesült fogadtatás a Requiem fiatal komponistájának, Zombola Péternek is kijárt: ritka alkalom, hogy egy ősbemutatóként felcsendülő darab szerzőjét háromszor tapsolják vissza. Nem érdemtelenül. Zombola közel hatvan perces, 12 tételes Requiemje különleges intenzitású, magával ragadó és hatásos kompozíció. Egyszerre közvetít méltóságteljes hömpölygést és szélsőséges hullámverést. Felszínén könnyű fogódzót találni, mélyebb rétegeiben pedig a kompozíciós-technika rafinériáira érzékenyebb rutinosabb hallgató is szívesen merül el.

A többszakaszos Dies irae kivételével mindegyik tétel egy-egy zenei csíra, egy-egy gondolatmag köré épül. A sokféle műfaj-asszociációt keltő, különnemű tételek sorozatából afféle mozaikszerkezet jön létre. Hallhatunk tömbszerű szimfonikus tablókat, kíséret nélküli, kilenc szólamra írt a cappella tételt, hangszeres közjátékokat - interlúdiumokat. A zenei anyag is igen heterogén, az egyszerű népénektől és az egyszólamú gregoriánszerű dallamoktól a rendkívüli szólamszámú szakaszokig igen széles a kompozíciós eszközök spektruma. E felépítés közeli rokonságban áll Jeney Zoltán Halotti szertartásával, távoli példaként pedig megemlíthetjük Liszt Krisztus-oratóriumát.

A több évig komponált műben egyfajta leltárt is gyaníthatunk, a darabot tisztázó-összefoglaló számvetésnek is tekinthetjük. Úgy sejtem, hogy ebből a számvető gesztusból érthető meg a tizenkét tétel dedikációja is. Emlékező és tisztelgő ajánlások állnak az egyes szakaszok élén, melyekben a fiú búcsúzik apjától és választott őseitől (az észt zeneszerzőtől, Lepo Sumerától és Dmitrij Sosztakovicstól), és dedikációkban ad tiszteletet tanárainak, barátainak, szerelmeinek, kedvenc filmrendezőinek és példaképeinek.

Zombola Requiemjének eddigi jellemzéséből a hallgató arra következtethet, hogy a premier közönségét egy zenei kaleidoszkóp, egy szándékosan fragmentált és széttartó mű nyűgözte le. Az alapélmény azonban nem a zenei heterogenitáshoz, hanem meglepő módon az egységesség illúziójához kötődött. Hatvan perc elteltével úgy érezhettük, hogy végig egy homogén zenei univerzumban tartózkodtunk. Ezen illúzió kialakulását a vissza-visszatérő zenei elemek, mint például a mottószerűen megjelenő „Édes Jézus, neked élek" szövegkezdetű népének dallama, illetve a zenekari hangzást valóságosan vagy látensen uraló „harangozás" is segítette. Mindezeknél azonban fontosabbnak érzem a személyes stílus, valamint a szerzőre jellemző sajátos bitonalitás és eufonikus hangzásigény egységesítő szerepét, valamint a zenei idő és a zenei lépték következetesen markáns képviseletét. Kiváló dramaturgiai érzékről tanúskodik, hogy Zombola mindjárt az első tételben feltárja és elfogadtatja hallgatójával az elkövetkezendő egy óra valóságos és metafizikai tempóját. 

Egy másik részlet pedig azt illusztrálhatja, hogy a mottóként kezelt népénekdallam milyen érzelmi telítettséggel és milyen szervesen illeszkedik egy adott zenei kontextusba. Az idézett hely technikailag is figyelemre méltó, a harsonákon felhangzó téma ellenpontjaként a téma kiszélesített alakja hangzik fel a szólóhegedűn.

Felvethető a kérdés, hogy a tételdedikációkban megnevezett zeneszerzők - Dukay Barnabás, Arvo Pärt, Sosztakovics, Jeney Zoltán vagy Phil Niblock - stílusa megidéződik-e a kompozícióban valamilyen konkrét alakban. Az első tapasztalat azt mondatja, hogy nem, legalábbis a szándékos stílusimitáció szintjén biztos nem. Egyedüli kivételként talán az imént idézett Dies Irae egyes szakaszait lehetne megnevezni, melyekben felismerhető a dedikációval megszólított szerző, Louis Andriessen hangja.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának előadása - utóbbinak kifejezetten nehéz feladat jutott - élményszerű áttekintést biztosított a kompozícióról, melynek értékét, szellemi erőterét az is jelzi, hogy bizonytalanabb, pontatlanabb előadásban is képes volt plasztikusan érvényesülni. Jó volna abban hinni, hogy Zombola Requiemjének ritmikai polifóniájára, az egyszerre megszólaló harmónia rétegek tektonikus mozgására, a kartételek szólamtelevényére hamarosan rácsodálkozhatunk még egy továbbcsiszolt előadásban. Mindettől függetlenül csak elismeréssel és köszönettel lehet nyilatkozni az együttes és a karmester, Tihanyi László teljesítményéről.

A szünet után egy nem kevésbé személyes hangvételű misekompozíció következett, melynek - lám, a véletlen a legnagyobb alkotó - egyes harmóniai megoldásai, hangzásfelületének megmunkálása rímelt Zombola darabjára. Lehetséges, hogy a kórus nem tudott teljesen regenerálódni a szünetben, így Schubert Esz-dúr miséjének nagy újítókedvről tanúskodó akkordkapcsolatai, valamint a régebbi korok karfúgáit újraértelmező szakaszai inkább különcségeknek és furcsaságoknak tűntek. Természetesen egyet lehet érteni Vajda Gergellyel, a második rész dirigensével, hogy a Schubert-mise játszottsága és ismertsége nincs arányban a darab kompozíciós értékeivel, most mégis a mű egyenetlenségei keltettek inkább feltűnést.

Az előadás első igazán szívmelengető pillanatait a Credo tercettjének köszönhettük, az Asz-dúr hangnemű Et incarnatus szakaszban a két tenor Czikora István és Megyesi Zoltán, valamint a szoprán szólamot éneklő Kolonits Klára varázslatos produkciót nyújtottak. Egy másik kamararészletben pedig Ócsai Annamáriát és Fried Pétert hallhattuk.

eredeti cikk: http://www.mediaklikk.hu/bartok