2012. ÉLET ÉS IRODALOM
Fáy miklós
„Do you know this man, Zombola?” – kérdezi mögöttem egy amerikai asszony, és el van ragadtatva, amikor megtudja, hogy a magyar kapcsolat is csak a zeneszerző nevét hallotta, és most ez egy ősbemutató. Szégyellem az unott arcom, és át is ragad a lelkesedése. Szimfonikus felfedezések a Concerto Budapest hangversenyének címe, de csak Zombola Pétert lehet felfedezni, Sosztakovicsot és Prokofjevet nehezebb, több okból is. Például azért, mert nem ritkaságokkal szerepelnek a programban. Meg azért is – de ne szaladjunk annyira, egyelőre még Zombola Péter műve kezdődik, a vonósnégyesből átírt Kamaraszimfónia. Sóhajokkal indul és sóhajokkal folytatódik, egy kicsit sok a bánatból, de közben azért imponáló, hogy tiszta eszközökkel, takarékosan is hatásos a zene. Nem érzem az elementáris erőt, de az legyen az én bajom. Egyszer majd annak is eljön az ideje. Amit hallok, az az egyszerűsített zenekarból kisajtolt hatás, hiába vonósnégyes a kiindulás, távlatosan az operát hallom, a zenével elmondás képességét.
Addig meg Sosztakovics és Prokofjev. Prokofjev jön előbb, Baráti Kristóf a szólista, az 1. hegedűversenyben, és nagyon egyedül van. Logikátlan ez a magány, a karmester Keller András maga is hegedűs, tudnia kellene a teendőket, de alig érzékelhető a kapcsolat közte és Baráti Kristóf között. Egy ideig látszik, hogy a hegedűs hátranéz, nem is a karmesterre, inkább a fúvósokra, akikkel együtt kell haladnia, aztán mintha szép lassan bezárkózna. Játszik, de inkább a feladat foglalkoztatja, mint a kommunikáció, nézi a kottát, húzza a hangokat, tisztán, pontosan, komoly arccal, komoly szándékkal. Kicsit halkabb az ideálisnál, amikor ráreccsentenek a tubák, már fülelni kell, pedig a Concerto Budapestre nehéz volna ráfogni, hogy szertelen banda, tolják, ahogy bírják. Tudom, hogy olyat várok el Baráti Kristóftól, ami nem ő lenne, valami szertelenséget, hetyke kiállást, meggyőzni vágyást, önmaga melletti kampányolást hegedűvel a kézben, amihez talán más előadók szoktattak hozzá, úgyhogy próbálok majd magamon változtatni, valószínűleg az könnyebb.
Keller András viszont keményebb dió. Könnyű elismerni azt, amit el kell, ezt az egész műsort, amelyet összeállított, ami legalább annyira nehéz, mint amikor Mahlerrel kísérletezett az akkor még más nevű zenekar, de mégsem annyira sablonos haladási irány. Közben meg nagyon is sok köze van Mahlerhoz, nemcsak azért, mert az a téma, amit Sosztakovics a szerelme, Elmira nevéből kieszelt, nagyon hasonlít a Dal a földről kezdetéhez – már amikor sikerült eljátszani a kürtnek. De mahleri a méret, az állandó szélsőséges hangulatváltás, a tempók hirtelen változásai, a közönséges és a gyászos közötti ingadozások. Miközben ezt hallgatom, elveszek az első tételben, és végig azt érzem, nem vagyok egyedül, voltaképpen a karmesternek sincs lövése arról, hogy mi történik. Mintha mindenféle értelmezési kísérlet nélkül, nyersen adnák elő a darabot, nagy, véres húsdarab kerül az ebédlőasztalra.
A második tételnél elmúlik ez a kellemetlen érzés, és csak akkor jön vissza, amikor ráadásként még egyszer eljátsszák a tételt, körülbelül annyira értelmetlen ötlet, mint ha a III. Richárd sikerének örülve a sántikáló színész újra elmesélné, mivé változtatta York napsütése rosszkedve telét. Pont az a jó a darabban, hogy egyetlen folyamat, logikus, nem tételek tetszőleges sora, ha eljutottunk az úton valameddig, nem akarunk visszamenni félútra. Nyilván ezért képzelem, hogy Keller András nem éli a művet, csak vezényli, ha ennyire könnyen ugrál benne. Vak vezet világtalant, de biztosan jobb így, mintha süket volna a vezér.
eredeti cikk: http://www.es.hu/fay_miklos;prokofjevtol_zombolaig;2012-05-02.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése