2015. június 15., hétfő

SARKALATOSA FOGALMAZVA



Sarkatlanul fogalmazva (Concerto Budapest / Zombola, Prokofjev, Sosztakovics)
SzJ, 2012-05-02 [ Budapesten ]


2012. április 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Concerto Budapest
Baráti Kristóf – hegedű
Vez.: Keller András
ZOMBOLA PÉTER: Kamaraszimfónia
PROKOFJEV: 1. hegedűverseny
SOSZTAKOVICS: X. szimfónia
*
Sosztakovicsot emlegették nagyon Zombola Péter új, a zenekarnak ajánlott darabja kapcsán, lehetetlen is volna nem észrevenni a párhuzamokat: a mű címeKamaraszimfónia, öt tételre tagolódik, és egy korábbi vonósnégyes átirata.
Ismerős...
Csakhogy, ami megszólalt, az nem Sosztakovics volt, hanem Pärt.
Ez, persze, ha váratlanul is ért, meglepőnek nem nevezhető, hiszen tudható, a zeneszerző a Szovjetunió Tragikus Hőse mellett a Tintinnabuli atyját is nagyra tartja, kompozíciós módszereit nem egyszer vette már górcső alá (soroljunk ide egyebek mellett egy doktori disszertációt is), s ha elméletben ilyen mélyrehatóan tanulmányozza, akkor hatása alól nyilván a gyakorlatban sem tudja kivonni magát.
Pärt munkái roppant izgalmasak (ahogy például Martynové is – de passzintsuk hozzá az Újvilágból Reich és Glass nevét még), olyan értelemben, hogy soha nem lehet tudni, a mű elején megszólaló pár hang illetve ritmusképlet csak néhány percig ismétlődik majd, vagy hosszabb időn keresztül élvezi társaságunkat, és persze rendre előfordul, hogy nem ugyanannyi elég a zeneszerzőnek, mint a hallgatónak (ilyenkor hamar elkezdenek nyikorogni a székek, kaparni a torkok), ha viszont igen, akkor nagyon magával ragadó tud lenni ez a repetitív-meditatív kompozíciós módszer.
A közönség auditív reakció alapján Zombola Péter eltalálta az idő- és hangzásbeli arányokat, de van egy olyan érzésem, hogy ez dicséretnek igen sovánka egy művészeti alkotás véleményezésekor. Úgyhogy feltétlenül említést érdemel még – mint pozitívum – a sosztakovicsi párhuzam említésekor felvillantott eljárás: a komponista részéről jó ötlet volt, hogy nagyobb apparátusra adoptálta 2. vonósnégyesét. Számomra az előny nem is annyira a teltebb hangzásban volt tetten érhető, inkább abban, ahogy ehhez az erősebb hangrakathoz képest megszólaltak a piano részek, de persze érezhetően jót tett a dúsítás (kiváltképp) a centrális tételnek, gazdagabb árnyalatokkal, térhatásosabban szólaltak meg az egymást váltogató, ki-bekapcsolt „hang-layerek”.
Míg a Kamaraszimfónia volt annyira új és ismeretlen mű, hogy maga a kompozíció álljon a hallgatóság figyelmének középpontjában, Prokofjev hegedűversenye már egy felsóhajtásnyival közelebb áll a klasszikus repertoárhoz, több viszonyítási pontot kínál a muzsikusok játékát illetően, műfaji szabályait tekintve pedig ab ovo a szólistát/vendégművészt helyezi előtérbe.
Baráti Kristóf stabilan hozta azt a fokú virtuozitást, lendületet, dinamikát, amit a darab igényel, ugyanakkor a – szerintem – szintén szükséges könnyedséget már nehezebben fedeztem fel játékában.
Mindeközben a Concerto Budapest tette, amit szokott: kísért, szolgált üzembiztosan, de ami elég volt a versenyműben, számomra kevésnek bizonyult a szünet után sorra kerülő szimfóniában. Sosztakovics Tizedikje talán egyfajta slágerdarabnak is tekinthető, gazdagon megpakolva könnyen megjegyezhető (akár: suszterinasok által fütyölhető) dallamokkal, pregnáns ritmusokkal, lírai színezettel és erőt demonstráló szakaszokkal egyaránt. Hatásvadásznak ugyanakkor semmiképp sem nevezhető, már csak azért sem, mert míg hivatalosan a IX. szimfónia tekinthető a felszabadulás feletti öröm zenei manifesztációjának, Sosztakovics sorsát ismerve valószínűleg a Generalisszimusz halála után keletkezett X. szimfóniában lelhetjük meg a nyomát az igazi felszabadulásnak, következésképp az őszinte vallomásoknak (Sztálin vs. DSCH+E-L(a)-MI-R(e)-A, például, hogy felidézve a zeneszerző fogásait, rébuszra rébusszal utaljunk).
Keller András irányította zenekar pregnánsan, dicséretre méltó tökéletességgel ki- és lejátszott mindent, s a fafúvósok köszönnivaló extrákkal is szolgáltak, mégis úgy éreztem, most csupán annyit kaptunk, amennyit a kottafejek lejátszása eleve a felszínre hoz.
Igaznak gondolom mindezt az egész hangversenyre: a rendre izgalmas programokkal pódiumra lépő Concerto Budapest ugyan XX. századi és kortárs művekből állította össze mostani hangversenyét, de ezekben az alkotásokban azért elviseltünk volna a hallottaknál több romantikát.


eredeti cikk: http://momus.hu/article.php?artid=6307&cat=22

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Archívum

Photo1

ZOMBOLA PÉTER
honlapja

english