Szívszorítóan őszinte, csak a legnagyobbakat jellemző tehetséggel válogatott, színre vitt produkciókkal remekelt a Bárka Színház Cseh Tamás születésnapján, Bérczes László rendezésében.
Felfokozott érdeklődés, a színház falait szó szerint szétfeszítő számú (az eseményeket részben a kamarateremben, sőt, a fagyos éjszakában az udvaron felállított sátorban, kivetítőkön követő) közönség várta a hihetetlen mutatványt, túlélheti-e az eredetileg egyetlen személyre kitalált műfaj az alkotó halálát?
Kardélen táncolt az összes produkció, alattuk az olcsó imitátorság és a csehtamásság élményét visszaadni képtelen áttételezés mélysége tátongott innen és onnan. Apróbb megingások ha akadtak is, azokat bár vérprofi mutatványosok trükkjeinek gondolhatnánk: látjátok, majdnem, hogy azután persze mégse...
Cseh Tamás képét, hangját, a technikának hála, mégsem kellett teljesen nélkülöznünk, ritkán, vagy tán sohasem hallott film- és hangfelvételekről szólt hozzánk, vallomásaival keretbe foglalva, kiemelve, megőriztetve a róla, bennünk élő képet. A kezdeteket idéző szavaira Bereményi Géza riposztozott az általa már a temetői búcsúztatóban sikerrel vitt párbeszéd-monológgal, úgyszintén vetített képről, merthogy vidéki színházi próbái miatt személyesen, úgymond jelen nem lehetett, hangzott az alig hihető, ám annál is inkább megérthető magyarázat.
Következtek azután hosszú sorban, az este héttől éjfél utánig tartó, maratoni hosszúságúra nyúlt, ám élvezetességéből végig semmit sem vesztő műsor előadói a már ismert és szívesen újrahallgatott, avagy kellemes meglepetéssel szolgáló, a tárgyhoz kapcsolódó produkciói.
Az egykor a nagyközönség előtt a 25. Színházban debütáló Cseh Tamás hajdani kísérő zenekara, az Ad Libitum kezdett, hogy majd egy Kolibri produkció, a 101 kiskutya betétdala következzen felvételről a múlandó, ám mégis szép életről, Cseh Tamás hangján.
A Jancsó filmbéli Petőfi dal bejátszása után előbb az egészségi okok miatt távolmaradt filmes mágus legkedvesebb dalát, a Lee Van Cliff-et hallhattuk egészen különös, megragadó előadásban Víg Mihálytól, azután a Vízöntők jegyét. - Az melyik is? - hallom máris a kérdést, a szokásosat a Cseh-Bereményi daloknál, amelyek címei az utánuk következő részektől teljesen elkülönült életet látszanak élni, és a jelek szerint ez már örökre így is marad.
Azután jött az est első, igazán frenetikus meglepetése, sikere, a bizonyíték, hogy Cseh Tamás már nem lesz tán soha feledve, hisz lám, gyermekink népe, korosztálya is magáénak tudja. A csupa huszonéves alkotta Soharóza kórus „levele" 2010-ből egyszerre idézte és vitte tovább az ifjúság örök bájával felvértezve a régi, ama nővérnek írt levelekben foglaltakat.
Kátai Zoltán lantos dalai után vetítővásznon és személyesen is következett Törőcsik Mari, a szavai szerint „zengő tehetségű" énekes örök méltatója kedves dalával, a Micsoda útjaimmal. Könnyeink, szomszédink mintáján, itt már alig győztük nyelni, hisz mintha egyenesen onnan túlról jött volna személyes küldetéssel a törékeny csontú hírnök.
Dresch Mihály már megint csodát tett, a Cseh féle Csokonai ének szívbe markolóan tiszta, azt a klasszikus dzsessz standardok rangjára, szépségére emelő átdolgozásával, szaxofonos, cimbalmos, bőgős triójával.
A Bárka színház előadóinak blokkjában házi zeneszerzőjük, Dinnyés Dániel kétzongorás darabja után Spolarics Andrea markotányos nőbe oltott stílusú Tarpai grófnője következett, majd Seres Zoltán igazgató Horváth Annáját hallhattuk, és valami óriási csörömpölést: nem a kulissza hasadt szét, csak egy reflektor zuhant alá a magasból valahol hátul, tudhattuk meg hamarosan.
És azután megint egy csoda, Juhász Gábor egy szál elektromos gitárra írt, előadott feldolgozásai az ismert, ám általunk cím szerint a már említett okból pontosan meg nem határozható, kedves dalokból.
És akkor jöttek az indiánok... A Bakonyból, többségükben Füst a Szemében Főnök népe, a sziúk, élükön vér szerinti András fia és a játékban fogadott másik. Dobszó kísérte a fájdalmas, a kőtipik közül az Örök Vadászmezőkre távozotthoz címzett dalokat.
Sebestyén Mártát a Szent Efrém Kórus kísérte, utóbbi önálló előadásában egy Cseh-Bereményi féle és egy „eredeti" imát hallhattunk, hiányolva kissé a megjelenésükhöz gondolt erőteljesebb férfikórus hangzást.
Hobó a Tamásék által egyenesen neki írt Batthyányi tér blues-al hozta legjobb formáját, szemben a Csík együttessel, amely ez alkalommal valahogy elkeveredni látszott az egyszerre prezentálni gondolt sokféle stílus és műfaj közötti útvesztőkben.
Kiss Tibor a Quimby-ből felvételről énekelte az annak idején Tamás halálának hírét véve előadott „Az én jobbik részem" című (?) dalt, majd az éjféli fáradságba, az emlékezésbe süppedt közönséget talán kicsit váratlanul érve következett a Nádor Quartet, Tamás kedves prímásának, Ökrös Csabának és Zombola Péternek vonós négyesre írt darabjaival.
Azután Lovasi András énekelt előbb egy szál elektromos gitár, majd a Budapest Bár kíséretében Cseh-Bereményi dalokat.
Berecz András az ő különös stílusában elregélt mesével csalt még a késői időpontban is mosolyt hallgatósága arcára, hogy majd még két, eredeti észak-amerikai indián dallal is meglepje őket.
A sort az örökös, újra és újra eltávozó, majd ismét visszatérő előadótárs, Másik János argentin harmonikával kísért, az alkalomból lassított tempóra fogott, valahová, az ismeretlen távolba révedőn előadott két dala zárta. Illetve mégsem, mert legutoljára, rossz minőségű hangfelvételről, harsány tavaszi madárfüttytől övezve még Cseh Tamás szavait hallhattuk az élet szépségéről, az övéről, az elmúlásról, hogy azután istenhozzáddal búcsúzhassunk, bízvást mondom, nem egyszer, s mindenkorra.
eredeti cikk: http://valasz.hu/itthon/szivszorito-cseh-tamas-szolt-hozzank-26722/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése