A FUGA Budapesti Építészeti Központ a fővárosi koncertélet fontos helyszíne. Inspiráló, profilos aurájú tér, melyben kísérletező szellemű, kíváncsi és nyitott műsorszerkesztőt (szerkesztőket) sejtető, fiatal előadók fellépésére számító hangversenyeket rendeznek. Legutóbb például egy sajátos összetételű trióval. Három barát, Kiss Péter (zongora), Háry Péter(cselló) és Szendrey Dániel (kürt) egy róluk készült képet nézegetve jött rá, hogy -idézem a koncertre invitáló szórólapot -„nem tudnak hárman együtt zenélni. Az ok egészen egyszerű: bár a zongora, kürt és cselló megszokott hangszerek, melyeket előszeretettel párosítottak, a zenetörténet e hangszerek trióváltozatára írt darabokkal egyáltalán nem kedvez nekik. Ezért felkértek négy fiatal, tehetséges zeneszerzőt, hogy írjanak triókat erre az apparátusra". A triók - egy kivételével - ősbemutatóként csendültek fel január 16-án.
Szendrey Dániel, Kiss Péter és Háry Péter
A koncerten szerzett első benyomás tulajdonképpen nem váratlan: a speciális hangszer-összeállításból adódó kompozíciós problémáknak a négy szerző csak többé-kevésbé tudott sikeresen megfelelni. Némi szarkazmussal úgy is fogalmazhatok, hogy az új művek megoldatlanságai magyarázatot adtak arra, miért is oly szűkös a zongorára, csellóra és kürtre írt kamararepertoár. MATKÓ TAMÁS Játékok és közjátékok című triója sok-sok karaktert (rövid tételt) felvonultató kompozíció, többnyire élvezetes és tartalmas anyagokat használ. S bár a mű felépítésében érezhető egyfajta hangszerelésbeli kombinatorikus hajlam, az általános kép mégis inkább az volt, hogy Matkó a triót a szimfonikus zenekar makettjének tekinti: a vonóskart a cselló, a fúvósokat a kürt, az ütősöket a zongora képviseli. Kifogásolhatnám, hogy mindezzel Matkó a három hangszer összekapcsolhatóságának problémáját „elegánsan" megkerülte, ha nem épp a szimfonikus allúziókat keltő részletek tetszettek volna a legjobban.
Arvo Pärt néhány műve -mint például a Fratres (első változat: 1977) vagy a Spiegel im Spiegel (1978) -számtalan hangszerelési kombinációban létezik. A Fratres esetében nyolc, a szerző által koncipiált (vagy jóváhagyott) változatról tudok. Kicsit más a helyzet a zongorakíséretes Spiegel im Spiegel című darabbal, hiszen a művet szinte bármilyen dallamjátékra alkalmas hangszeren elő lehet adni. Bizonyos, hogy a Pärt kiadójának műjegyzékében felsorolt tíz változatnál a koncertgyakorlatban több fordul elő. Az észt születésű zeneszerző egykoron komoly hatást gyakorolt ZOMBOLA PÉTER kompozíciós nyelvére. Stílusa ma már eltávolodóban van példaképétől, ám zenei gondolkodásának hátterében továbbra is gyaníthatjuk a pärti ösztönzést.
Zombola Péter - Felvégi Andrea felvételei
A példaként említett két Pärt-kompozíció hangszerelési variabilitása azt sugallja , mintha ezek a művek hangszerfüggetlenek volnának, a változatok sokaságának köszönhetően a zenei anyag valamiféleképpen abszolutizálódik. Zombola Institutiogyűjtőcím alatt készült munkáiban is ugyanerre az abszolutizáló tendenciára figyelhetünk fel. A most hallott kilencedik változattal(Institutio no. 9) a mű természetéből adódóan Zombola nem „szólhat hozzá" a trió kérdésköréhez, ám paradox módon mégis ezt teszi, méghozzá kifejezetten eredeti, izgalmas és problémaérzékeny módon. A néhány hónapja vonósnégyesen és zongorán hallott anyagot a komponista ezúttal szándékosan a legkevésbé kézenfekvő módon ültette át trióra: a „legkellemetlenebb" játszanivalót a csellóra bízta. Nem kizárólag Háry Péter néhol bizonytalan csellójátéka mondatja velem, hogy Zombola hangszerelésében volt valami extrém abszurditás. Különösen a darab első harmadában vált szembetűnővé, hogy a gordonkán megszólaló anyag ugyanúgy meghökkentő, mint Bobby McFerrin vokális kísérete Yo-Yo Ma csellószólójához Gounod elpusztíthatatlan Bach-feldolgozásában (Ave Maria). A Zombola-műben apró elmozdulások révén változik a tonalitás és -most ez a döntőbb mozzanat -a fő szólam hangfekvése. A kompozíciós folyamat ezúttal mintha - és ez újdonság a korábbi Institutio-változatokhoz képest - a zenei anyag és az anyagot megszólaltató apparátus közötti harmonikus viszony (illetve magának e harmóniának a) fokozatos kialakulásáról is szólna. Ebből a szempontból éreztem úgy, hogy a mű érzékenyen reflektál a trió-problematikára. A művet záró kódaszerű szakasz - mely a korábbi változatokban mindig képes volt a szervesség illúzióját felkelteni - ezúttal elkülönült a kompozíció egészétől, talán éppen abból adódóan, hogy a szerző a lehető legkonvencionálisabb módon zongorára bízta megszólaltatását.
ZARÁNDY ÁKOS New World Trio című darabja ugyanazokról a jó zenei ösztönökről árulkodott, amelyekre A két Frida (Las dos Fridas) című, Frida Kahlo mexikói festőművésznő alakja köré szőtt operai látomásában az elmúlt évek részbemutatói kapcsán már többször is rácsodálkozhattam. Ezúttal is élvezettel figyeltem a Zarándy-zene elbeszélő hangvételének természetes és sodró lendületét, valamint a különböző részterületek ügyesen kialakított atmoszféráját. Korántsem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a New World Trio a Las dos Fridas „naprendszeréből" elbitangolt kisbolygó volna.
Az est negyedik zeneszerzője KÁKONYI ÁRPÁD volt. Két nocturne című darabja mintha egy-egy Richard Strauss- és Claude Debussy-hommage volna. Engem ez a pár-kompozíció a Négy utolsó ének eufonikus melankóliájára és Debussy egyik zenekari noktürnjének fiesta-hangvételére emlékeztetett. Nem mai darabok tehát -ám ezen könnyedén túl is lendülhetünk. Ami bennem hiányérzetet keltett, az nem a hangütés „korszerűtlensége" volt, hanem a felvetett zenei gondolatok kifejtésének szűk köre, valamint az anyag kimunkálását jellemző restség.
A koncerten a triókon kívül szólók, illetve duók hangoztak el. ZOMBOLA PÉTER Változó változatlan című zongorakompozícióját Kiss Péter szép hangon, érzékenyen játszotta, ám a változó metrumok precíz érzékeltetésével (ami ebben az esetben az ismétlődő melódiaformulák elhangzásának reális hosszát is meghatározta volna) adósunk maradt. ZARÁNDY ÁKOSKarácsonyi bagatelljét Kiss komolyabb darabnak mutatta a valóságosnál, játékával sok mindent a szerző helyett talált ki, azaz hibátlanul látta el feladatát. Mellékkörülménynek tartom, hogy ezen az estén egyébként Kiss tűnt a legérettebb muzsikusnak. ízléssel megírt szép darabnak mutatkozott KÁKONYI ÁRPÁD Les voix humaines című csellószólója, könnyebben felejthető volt viszont MATKÓ TAMÁS cselló-zongora-duója, a Longitude. (Január 16. -FUGA Budapesti Építészeti Központ)
eredeti cikk: http://epa.oszk.hu/00800/00835/00159/muzsika_3249.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése